Sziasztok!^^
Kris vagyok. Gondolom ha valaki blogolni kezd akkor illik bemutatkoznia vagy ilyesmi.Nem igaz?^^" Sohasem volt igazán az erősségem,hogy kiálljak mások elé,és előadjam,hogy ez és ez vagyok,és hogy ez és ez érdekel... szóval értitek...^^" De valahogy így sokkal egyszerűbb!^^ Nem kell egyfolytában azon görcsölnöm,hogy megfelelően beszéljek,és hogy biztos ne vágják le rólam, hogy más vagyok, mint a többi velem egykorú srác...
Ugyanis én... meleg vagyok.
Tessék kimondtam. (Bár igazából leírtam^^") De ez az igazság, és ezt szeretném kérni, hogy csak azok olvassanak tovább akik nem gúnyolódni szeretnének. Rengeteg sérelem ért emiatt, főleg lelki,de fizikai is...
Az egész még akkor kezdődött,amikor tavaly nyáron elutaztam a volt osztályommal osztálykirándulásra. Franciaországban voltunk,és azt vettem észre,hogy minden fiú arcát hosszabb ideg nézem,de amikor odafordítják a tekintetüket felém,zavarba jövök... elég frusztrált voltam a városnézések alatt...
Este amikor a szállodába megérkeztünk,akkor a legjobb barátomat Lunát megkértem,hogy jöjjön ki velem egy kicsit a folyosóra,mialatt a többiek pakolnak majd.
Mindent elmondtam neki... hogy mit érzek amikor ránézek egy fiúra,és hogy mennyire zavarba jövök,és ő rögtön levágta, hogy mi a helyzet... ^^" És csak annyit mondott:
-Kris! Én annyira örülök annak,hogy ezt elmondtad nekem!^^ Izé... tudod... én már régóta sejtettem rólad,de nem szerettelek volna letámadni mindenféle kínos kérdéssel,és...
-Inkább úgy döntöttél,hogy megvárod,hogy én mondjam el...? ^^"
-I...igen...^^"
-Hát...szóval... - kerestem a szavakat. De nem kellett,mert Luna megölelt,és ezzel nem is mondhatott volna nekem többet. Mindennél jobb érzés volt,hogy van valaki akire számíthatok,és biztos lehetek abban,hogy mindig,minden helyzetben mellettem áll.^^
A kirándulás alatt minden jól telt ez után is,csak amikor már visszaértünk az iskolához...
Kiderült,hogy az egyik fiú osztálytársam mindent hallott... és mindent elmondott a többieknek...
Feltűnően kerülni kezdtek,és ez borzalmas érzés volt... a barátaim,akiket annyira szerettem... kiderült,hogy nem a barátaim...
Szerettem volna tiszta vizet önteni a pohárba,ezért úgy döntöttem beszélek velük... ez a beszélgetés nem úgy sült el,ahogy szerettem volna...
Már amikor megjelentem az udvaron,miközben ők fociztak (csak az én osztályom volt kinn) és feléjük haladtam,hangos fújólásokat hallottam magam mögül... borzalmas volt,azt hittem ott helyben meghalok...
Amikor meg odaértem a kapuban álldogáló G-hez (Nem szeretném a nevét elmondani...) akkor...
Meg sem engedte,hogy megszólaljak,rögtön letámadott... és a többi srác is odasereglett,és szintúgy zúdították rám az ocsmány szavakat... Annyira megijedtem,hogy elfutottam... Meg sem álltam hazáig...
Otthon felhívtam Lunát,hogy jöjjön át hozzám,és segítsen. Jó baráthoz méltóan rögtön ott termett. Már amikor a köszöntem,akkor tudta,hogy nem stimmel valami... Rögtön ott termett nálam...
Próbált megnyugtatni,de ez elég hosszú folyamat volt... majdnem elsírtam magam... de nem tette,mert ez azért mégsem illik egy férfihoz,szóval próbáltam valamennyire tartani magam...
A szüleim is figyelmesek lettek a néha-néha beálló néma csendre,szóval bejöttek a szobámba megkérdezni,hogy mégis hogy vagyok...
Elmondtam,mondtunk nekik mindent... először egy picit lesokkoltak,de látván a kétségbeesett tekintetemet,rögtön megöleltek...
Úgy éreztem hatalmas csalódást okoztam nekik... hogy az vagyok aki,és amilyen...
Szégyelltem magam,de mondták,hogy nem kell,és hogy ők elfogadnak olyannak amilyen vagyok...
Abban a pillanatban megnyugodtam... elfogadnak...
Azóta a borzalmas nyár óta elkezdődött a gimnázium. Lunával egy iskolába mentünk,és szerencsére egy osztályba kerültünk.^^ Minden annyira jól alakult!^^ Igazán boldog vagyok azóta!
Nos röviden ennyit a múltamról...
Majd még jövök kevésbé depis hangulattal...^^"
Kris^^